TEMERIN TÖRTÉNELME
Temerint először 1332-ben egy pápai tizedjegyzékben említik, amely Laurentius de Temeri itteni plébános adófizetéséről tanúskodik.
Temerin abban az időben a Magyar Királysághoz tartozik az 1526-os mohácsi csatáig, amikor megkezdődik a török hódoltság.
Temerint 1553-tól a török adókönyvekben 11 házzal rendelkező településként említik, amelyből 4 adót fizet, 7 pedig nem. („ház” – 10, 20, vagy több taggal rendelkező család).
A Temerin szerb falu lakosságának legrégebbi név szerinti összeírásáról szóló okiratot a szegedi szandzsák defterei között találták meg, ez az 1560/61-es évre vonatkozik. Akkoriban 20 ház fizetett adót. Az adókötelezettségek alapján megállapítható, hogy az akkori lakosság gabona- és gyümölcstermesztéssel, állattenyésztéssel és méhészettel foglalkozott.
1722-ben Temerin szerb falu volt 62 házzal; 1769-ben 208 házzal; 1773-ban 183 házzal. Temerinben 215 szerb otthon van 1786-ban, ahol akkoriban 5 pravoszláv pap él és dolgozik (D. Ruvarac alapján). Ebből az időszakból származik Temerin első katonai térképe, amelyen négy házsor húzódott végig, és körülbelül 13 km hosszú árok vette körül.
Az Illír Udvari Deputáció 1772-ből származó, Temerinnel kapcsolatos dokumentumában ez olvasható: „Itt van egy 30 éves iskola”, tehát arra lehet következtetni, hogy az iskola 1742 óta létezik a településen. A következőket is kimondják: „Ott olvasást, írást, egyházi énekeket és imákat tanítanak. Az iskolai kiadásokat az Önkormányzat (község) biztosítja, amely a tanárnak fizet, akiért egy pap felel.”
Az adatok szerint: 1720-ban Temerinben a falubíró Radojica Parastinac volt, az 1725–26 közötti időszakban Josim Ratković, 1730-ban Mladen Kusovin. 1770 után a helyi falubíró Gaja Grujić volt, aki több évig maradt ebben a pozícióban.
1746 és 1749 között a temeriniek pravoszláv templomot építettek az akkor már gazdag és fejlett településen, amelyet Jézus mennybemenetelének szenteltek. A templom a mai Bosanska utca elején, annak jobb oldalán volt, ahol ma 2–10-ig számozott házak találhatók. A katonai térkép mellett az egyházi könyvek is tanúskodnak a templom létezéséről, amelyek egy részét ma is őrzik Staro Đurđevóban. A templom téglából épült (méretei: 17 m hosszú, 6,5 m széles, kb. 6 m magas), ami nagyon fontos, mert az akkori falusi templomok többsége fából készült. A templomnak harangtornya volt, amelyet a főépület mögött építettek, 11 speciális ablakkal rajtuk vasrácsokkal. A templomot Johann Müller építtette, Visarion Pavlović, a bácskai–szegedi egyházmegye püspöke ragaszkodott hozzá és irányította a munkákat.
Az egyházi hallgatók között volt Lukijan Mušicki – író, teológiai professzor, Gornji Karlovac püspöke. Temerinben született 1777-ben. Barátja és munkatársa volt Vuk Stefanović Karadžićnak, akinek javasolta a Đ betű jelenlegi megjelenését az ábécében.
Az akkori Bácska legnagyobb része kamarai birtok volt (56 település, köztük Temerin is). 1796-ban a kamara 80 000 forintért eladta Temerint és Járeket Szécsen grófnak.
1782-ben megkezdődik a magyarok betelepítése Temerinben.
1787-ben a württembergi svábok (akiket eredetileg Rumába küldtek) bevándoroltak és megalapították Járeket, amely addig pusztaság volt Bácskában.
1796 és1800 között gróf Szécsen Sándor megpróbálta jobbágyaivá tenni a temerini szerbeket, amelynek az let az eredménye, hogy a szerbek négyéves kísérletet tettek Temerin katonai határőrvidékhez csatolására, azaz a legközelebbi sajkás zászlóaljhoz. Mivel nem jártak sikerrel, a szerbek úgy döntöttek, hogy 1799. július 21-én elköltöznek Temerinből. Az elküldött megyei bizottság rövid időre elhalasztotta a migrációt, és értékes dokumentumot készített, vagyis a kiköltöző 178 ház névsorát. Néhány hónap után az emigráns családok száma 210-re (összesen 1610 lakosra) nőtt.
1800 tavaszán a temerini szerbek lebontották házaikat és templomukat, és az egész építőanyagot elszállították egy új területre, ahol új települést alapítottak Đurđevo néven. Öt év alatt új, nagyobb templomot építettek, és a temerinihez hasonlóan Jézus mennybemenetelének szentelték.
A következő 120 évben Temerin szerbek nélkül maradt. Szécsen gróf magyar gyarmatosítókat, parasztokat hozott Pest, Feher és Tolna megyéből. Nagyon sok szlovák volt köztük, akik gyorsan összeolvadtak a magyarokkal.
1796 és 1804 között Szécsen gróf reprezentatív épületet akart építtetni – palotát vagy kastélyt. Ma a kastély állami védelem alatt áll, és a műszaki középiskolának ad otthont.
Fernbach Antal apatini kereskedő vásárolta meg a temerini uradalmat és kastélyt a Szécsen családtól. Utódai, Fernbach Péter és Anna a temerini birtokot a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1920-as agrárreformjáig birtokolták.
Temerint 1799-ben mezővárossá nyilvánították, és jogot nyert arra, hogy évente négy országos vásárt tartson.
A katolikus templom 1804-ben, a „régi iskola” pedig 1835-ben épült.
1848-as szerb-magyar összecsapásban Temerin teljesen leégett, a lakosság pedig északra, Topolyára, Kishegyesre, Csantavérre menekült, ahonnan a többség 2-3 év után visszatért.
1899. július 2-án adták át a forgalomnak az Újvidék–Temerin–Óbecse vasútvonalat, valamint a temerini vasútállomást. Ennek kiépítésével, valamint a téglagyáz és az első gőzmalmok üzembe helyezésével kezdődik Temerin ipari fejlődése. Így válik Temerin Délkelet-Bácska egyik legfontosabb kereskedelmi központjává.
A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság létrehozásával új időszak kezdődött a település történetében és gazdaságában. A Fernbach-birtok az agrárreform egyik célpontja volt. A belgrádi és újvidéki mezőgazdasági hatóságok új törvényt fogadtak el, amely kolonizálta az újvidéki és környékbeli parasztokat.
1920-ban megkezdődött a szerb önkéntesek letelepedése Temerintől délre. A telepesek az új települést 1929-ben Staro Đurđevo-nak nevezték el a régi temerini szerb település emlékére.
1927-ben, a kétháború között, bevezették Temerinbe az elektromos áramot.
A katonai megszállás alatt, 1941–1944-ben Staro Đurđevo és Szőreg lakóit elűzték otthonaikból, és bukovinai magyar családok telepedtek le a földjükön. 1944-ben sokan meghaltak, vagy elűzték őket Staro Đurđevóról és Szőregről, ahogy a járeki németeket is. Miután a német lakosságot arra kényszerítették, hogy elhagyja otthonát, 1946–47 között Járekre nagyszámú boszniai menekültet telepítettek be. Az 1960-as és 1970-es években Vrbljani faluból (Ključ község, Bosznia-Hercegovina) több száz család költözött Staro Đurđevóba.
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása után Horvátországból, valamint Bosznia-Hercegovinából nagyszámú szerb menekült költözött Temerinbe, és Temerintől északra új menekültügyi település épült.
